Az elvándorlásról ír a Délbácska című lap:
„A magyarok mennek egymást kézen fogva, végeláthatatlan sorban, komor hallgatagsággal és mégis bizakodva. Beocsinból ötven család, aztán száz család, Moravicáról tíz család, aztán újabb negyven család. Bomlik mindenütt. Nincs föld, nincs munka, nincs kenyér. Nem lehet őket itt tartani. (...) Ők mennek, rendületlen hittel, mert a reménység több, mint a nyomor, mely szállást vert békés otthonainkban. Hiába a kérlelő panaszkodó sírás: európai ember számára tűrhetetlen a brazíliai éghajlat, a munka elviselhetetlen és az életveszély minden pillanatban ezer új formában jelentkezik az »ingyenföldön«, amely a legjobb esetben őserdő, mocsár, vagy a poklok tüzében égő kávéplantázs. Mindig ugyanaz a válasz: Az éhség is tűrhetetlen.” (Honkereső magyarok, Délbácska, 1925. október 30.)